Az aranyszőrű bárány

Valamikor Harun al-Rashid kalifa idejében élt három jóbarát. Egy szép napon elhatározták, hogy útnak indulnak szerencsét próbálni. Hogy útjukhoz pénzt szerezzenek, megegyeztek, hogy egy telet egy özvegyasszony szolgálatában töltenek birkapásztorként.

„Nehéz idők járnak” – fogadta fel őket az özvegy – „Nem tudok pénzzel fizetni a szolgálataitokért, de ha végigdolgozzátok az ellési időszakot, választhattok magatoknak az új bárányok közül.”

A három jóbarát elfogadta az ajánlatot. Egész télen át gondozták az özvegy nyáját és ezalatt csodálatos történeteket szőttek arról, micsoda fényes, gazdag jövő vár rájuk. A tavasszal aztán sok kisbárány született. Szép volt mindegyik, ám volt közöttük egy, amelyik csodálatos arany bundával jött világra. Az öregasszony azt mondta a legényeknek: „Ígéretet tettem, hogy mindegyikőtök választhat egy bárányt. Arany, vagy nem, nem számít, ha azt válaszja valamelyikőtök, viheti. De hogy kié legyen az aranyszőrű bárány, azt magatoknak kell eldönteni.”

Persze mindhárom fiú magának szerette volna az aranygyapjas bárányt, mivel ilyen ritkaságot jó áron tudnának pénzzé tenni, ami biztosítaná útjuk költségeit és az új életük kezdetét. Egy darabig vitatkoztak ,de semmi eredményre nem jutottak, így egyikük végül ezt javasolta: „Menjünk Bagdadba, vigyük az ügyünket Harun al-Rashid kalifa elé, aki bölcs és igazságos uralkodó hírében áll. Döntse el ő, melyikünk érdemli az aranyszőrű bárányt.”

A három ifjú felkerekedett az aranygyapjas báránnyal Bagdadba. Az úton is végig azt latolgatták, melyikük érdemelné meg a csodás állatot. Mikor a kalifa színe elé kísérték őket, térdre ereszkedtek az uralkodó előtt, azután bátorságot gyűjtve előadták az ügyüket.

„Nekem kéne megkapnom a bárányt, Felséged” – mondta az első ifjú - , mivel én vagyok a legidősebb hármónk közül. Nem azt tauljuk-e kicsi gyermekkorunktól fogva, hogy tisztelni kell az idősebbet? Vajon mi lehetne megfelelőbb jele a tiszteletnek, mint hogy átengedik nekem a bárányt?”

„Na de- vetette közbe a második- én vagyok a legokosabb köztünk, ezért én tudnám a leghasznosabban felhasználni a bárányért kapott pénzt.”

„Ah –szólt a harmadik -, nekem megözvegyült az édesanyám, öcséimnek, húgaimnak egyedül viseli gondját. Nem tennétek-e nemeslelkűségről tanúbizonyságot, ha a javamra lemondanátok a bárányról? Hisz annak árából megfelelően tudnám támogatni őket.”

Miután előadták mondandójukat, Harun al-Rashid hallgatott egy darabig.. végül így szólt:

„Mindőtök szempontja megfontolandó, s ez még nehezebbé teszi a döntést. Az azonban kiderült számomra, hogy mindhárman meg vagytok áldva az ékesszólás adományával, ezért arra jutottam ,ez lesz a döntés kulcsa. Mindhárman meséltek nekem és az udvaroncaimnak egy-egy történetet, és aki a nekünk legjobban tetsző történetet mondja, azé lesz az aranyszőrű bárány.”

A három ifjú bólintott. Egyikük pedig így fordult a kalifához: „Ha megengedi Felséged, elmondom én az első történetet.” Azzal belekezdett egy mesébe egy bátor kalandor hihetetlen küldetéseiről. Ahogy kibontakozott a történet, úgy szőtt szavakból varázslatot, amivel elbűvölte az egész hallgatóságát. Az udvaroncok lenyűgözve hallgatták a hős félelmetes és rendkívüli kalandjait. Mikor az ifjú végére ért a mesének, az udvaroncokat magával ragadta a történet izgalma és hangosan ünnepelték a mesélőt.

„Kiváló” – dícsérte Harun al-Rashin is – „Nehéz lesz felülmúlni.”

A második ifjú ekkor előlépett és így szólt: „Élek a kihívással, ha Felséged megengedi.” Azzal belefogott egy történetbe, ami merőben különbözött az előzőtől, de ugyanannyira elvarázsolta a közönséget. Hangja lágy volt, mint a selyem, szívmelengető meséje az elveszített és megtalált szerelemről szólt. A jelenlévők szíve megtelt a magány fájdalmával, majd érzéseik sasként emelkedtek a magasba, mikor a két szerelmes sorsa, kiket egymásnak rendelt az ég, újra találkozott. Mire véget ért a történet, nem volt száraz szem a teremben és a levegő megtelt a hölgyek gyengéd sóhajtozásával.

„Csodálatos – törölgette könyneit a kalifa is – ám hátra van még az utolsó történet.”

„Méltóságos úr – hajolt meg a harmadik ifjú – halljátok hát az én mesémet.” És belefogott egy szövevényes történetbe, ezúttal nem kalandokról, nem is szerelemről, hanem egy különös rejtélyről. A közönség lélegzetvisszafojtva figyelt, borzongás futott végig a termen, miközben a mesélő először összekuszálta, majd kibogozta a történet szálait, leleplezve végül a titkot és fényt gyújtva a homályba vesző részletekre. Még az utolsó pillanatban is, akár egy bűvész, előállt egy meghökkentő csavarral aminre igazán senki nem számított, mire a tömeg kirobbanó tapssal ünnepelte. Hangos tetszésnyilvánításoktól zengett a terem.

Csak a kalifa ült csendben. Homlokát ráncolta és a a szakállát simogatta elgondolkodva. Végül megszólalt: „Lépjetek elő.”

A három barát engedelmeskedett és feszülten várta a kalifa ítéletét, aki így szólt:

„Mielőtt meghozom a végső döntést, szeretném, ha válaszolnátok egy kérdésemre. Mihez kezdenétek a pénzzel, amit a bárányért kaptok?”

Az első ifjú így felelt: „Bódét bérelnék a piacon, Felséges úr, és nyitnék ott egy kis boltot, ahol selymeket és fűszereket árulnék, szorgalmasan dolgoznék és idővel megggazdagodnék.”

„És te?” – fordult a kalifa a másodikhoz.

„Én arra használnám a pénzt, hogy megtanuljak számadást végezni. Elszegődnék egy gazdag kereskedőhöz, és vezetném a könyveit, jól végezném a dolgom, megbecsült helyem lenne és stabil jövedelmem, így biztosítanám a helyem a világban.”

„Hát te mihez kezdenél?” – szólította meg a kalifa a harmadikat.

„Messzi tájakra utaznék és mindenféle ritka áruval térénk haza, amit jó haszonnal eladnék, hogy aztán a pénzen még több árut vehessek. Ezzel aztán kitartó munkával egy kis vagyonra tennék szert.”

A kalifa elgondolkodva bólintott. Aztán megszólalt: „A történetek ,amiket meséltetek, egyaránt értékesek voltak, mind elgondolkodtató és különleges volt a maga módján. Ezért azt tanácsolom, fogjátok a bárányt, adjátok el és osszátok háromfelé az árát.”

„Felséges úr – vetette közbe az egyik ifjú – abban már megegyeztünk egymás közt, hogy egyikünk kapja az aranyszőrű bárányért kapott teljes összeget. Mert ez esetben legalább egyikünknek rendelkezésére áll majd a pénz, hogy megcsinálja a szerencséjét. Ha háromfelé vesszük a pénzt, az egyikünknek sem elegendő alap ahhoz, hogy arra használja, amire szeretné.”

„Már döntöttem – felelt a kalifa – de nincs mitől tartanotok. Megígérem nektek, megkaptok tőlem mindent, ami elegendő kezdetnek egy gazdag jövendőjöz.”

A három jóbarátnak nem volt mit tenni, el kellett fogadniuk a kalifa ítéletét és reménykedni, hogy az aranyszőrű bárány elég magas áron kel el ahhoz, hogy mindhármójuk megfelelő összeghez jusson. Miközben ezt latolgatták, a kalifa suttogott valamit a vezírje fülébe. A vezír meghajolt, és kisietett a teremből. A három ifjú feszülten várta, hogy visszatérjen. Vajon mit hoz nekik? Aranyat? Ezüstöt? Ékszereket?

Végre aztán a vezír visszatért jól megrakott karokkal. Mindhárom ifjú lába elé lerakott egy jó meleg köpenyt, egy erős talpú sarut és egy vekni kenyeret. Az ifjak értetlenül bámulták a holmikat és zavartan pillantgattak a kalifára. Végül az egyikük hebegve megszólalt:

„És mi van a pénzzel, amit ígértél, hogy adsz, ami elegendő egy gazdag életre, Felség?”

„Soha nem ígértem nektek pénzt – válaszolt a kalifa – én csupán azt ígértem, megkaptok tőlem mindent, amire egy gazdag jövőhöz szükségetek van, és pontosan ez az, amit most adtam nektek.”

„Ugyan mire megyünk ezekkel a holmikkal?” – fakadt ki egyikük.

A kalifa türelmesen mosolygott:

„Az erős sarukkal messzi utakar térhettek, a köpenyek megvédenek majd az éjszaka hűvösétől, a kenyér pedig táplál benneteket, míg eléritek utatok következő állomását. És ha megérkeztek, az emberek örömmel megadnak majd nektek mindent, amire szükségetek lesz.”

„Mégis miért tennék? – kérdezte az egyik ifjú zavartan. – Hisz nem tudunk árut venni, hogy eladjuk nekik! Mégis mi mást ajánlhatnánk fel?”

„Mit? Hát a csodálatos töténeteiteket, természetesen! – mosolygott egyre szélesebben a kalifa – ha megadom, amit kértek, ha pénzt adok az arany bárányért, mihez kezdtek vele? Könyvelő, piaci árus, kereskedő válik belőletek. Nincs kétségem afelől, hogy kiválóan tennétek a dolgotokat, mégis azt gondolom, gyalázatos hiba lenne, ha így történne. Hisz napnál is világosabb, hogy másra rendeltettetek. Drága jó ifjak, figyeljetek jól szavaimra: ne siránkozzatok afölött, amit nem birtokolhattok, hanem örvendjetek annak az ajándéknak, ami  máris a tietek. Gyerünk, mesemondók, keljetek útra, osszárok meg a világgal kincseiteket.

Ahogy a kalifa befejezte mondandóját, az udvaroncok bátorító szavavakkal biztatták az ifjakat, nem fukarkodtak néhány érmével se, amit a meséikért nyomtak a markukba.

A három ifjú megfogadta Harun al-Rashid bölcs szavait. Együtt maradtak és széltében – hosszában bejárták az országot. És épp úgy, ahogy a kalifa jósolta, amerre csak mentek, szívesen fogadták őket, etették-itatták, jól tartották, jutalmazták őket páratlan történeteikért cserébe.

Bár nem lett aranyból-ezüstből gyűjtött gazdagságuk, a három mesemondó mégis gazdag volt kalandokban, barátságokban és hálában. És a legfontosabb, megelégedésben, hisz életük során megértették a kalifa szavainak bölcsességét, hogy nincs értékesebb ezeknél a kincseknél.

Pottyanjon a kezébe aranyalma, aki ezt a mesét meghallgatta.